Megváltoztam?

Az utolsó három hetünket a Medgyestől 5 km-re levő Baráthelyen töltöttük. Ez a település a Nagy- Küküllő völgyében helyezkedik el. Szász telepesek alapították, első említése 1283-ból maradt fenn Mons Mariae (Mária hegye) néven. A helyi templomot eredetileg Szűz Mária tiszteletére szentelték. 1532-től román lakosokról is maradt feljegyzés. Magyarok, székelyek, zsidók csak elvétve laktak a faluban, amely a XIX. század végéig megőrizte 90% feletti szász többségét. 1903-ban elkezdődött a szászok kivándorlása Amerikába. A két világháború, a kommunista rendszer és az 1990-es utolsó nagy kivándorlási hullám következtében a szászok száma jelentősen lecsökkent. 2002--ben a község 3193 lakosából 32 német evangélikus maradt. A 2011-es népszámlálás adatai szerint a lakosok 57 %-a román, 41% roma, és 1%-1% német illetve magyar.

Ebben a faluban is áll egy – ma már nem működő –, késő gótikus építésű erődtemplom. Oltára a XVI.századból származik. Sajnos nem tudtam belülről megnézni. Senki nem értette, miért olyan fontos nekem megnézni belülről egy romos templomot...

Kis apartmanunk felújítási munkálatok helyszíne volt, így mindvégig egy építkezésen laktunk. A Restore Association nemrég vásárolta meg az ingatlant, amely több – jobb-rosszabb állapotú épületből és egy óriási kertből áll. 

 

A kerthez tartozott egy láncra kötött, csonttá soványodott kutya is. Az előző tulajdonos hagyta itt, azóta senki nem érzett érte felelősséget. Néha odavetettek neki egy-két szelet parízert vagy egy darabka kenyeret, de sokszor napokig feléje sem néztek. Amikor mi megérkeztünk, már olyan gyenge volt, hogy ugatni sem volt ereje. Én ilyet még nem láttam. Kötelességből próbált ugatni, de hang alig jött ki a torkán. Azonnal pártfogásba vettem szegényt. Vásároltam tíz kiló száraz kutyatápot (ezen mindenki vagy megdöbbent, vagy halálra kacagta magát: Te TÉNYLEG egy ismeretlen kutyára költöd a pénzed?!!), aztán közelharcot folytattam MINDEN étkezés után a tányérokon hagyott MINDEN morzsa maradékért. Az emberek egyáltalán nem értették, mit akarok, miért fontos nekem ez a ronda állat. (Szegénykém tényleg nem a legjobb formáját mutatta.) Lassanként azonban hozzászoktak, hogy gondját viselem a kutyának, és időnként már ők is gyűjtötték a maradékot a tányérokról. Persze azt sem értették, miért adok neki naponta többször enni: egy kutyának elég csak egyszer. Egy kutyának igen, de ő már nem kutya, csak csont és bőr.

Két hetes kitartó etetésem eredményeként Johny (így neveztem el) kezdett magára szedni egy kis húst is. Roppant hálás volt, nagyon jó kapcsolatom lett vele. Megváltozott az egész magatartása, bátrabb lett, büszkébb, kezdett úgy kinézni, mint egy igazi kutya.

De mi lesz vele, ha elmegyek?!

A lakásunk egyébként egy nagyon jó, két szoba, fürdőszoba, konyha apartman volt, de az udvaron álló többi ház bizony alapos felújításra szorult. Mi is kivettük részünket a munkából: míg a kőművesek a falat bontották, hogy nagyobb ablakokat tegyenek be, mi a régi zsalugátereket próbáltuk megszabadítani az eddigi festékrétegektől. Gázlánggal melegítettük fel a régi műanyag alapú festéket, így könnyebben lehetett lekaparni, aztán a speciális csiszológéppel simítottuk el a felületet.

A kertet is ki kellett takarítani, lekaszálni a gazt, összegereblyézni, elégetni.

A felszabadult területen a munkások máris rakták a lapokat és parkolót alakítottak ki.

Ezek az emberek nem pénzért dolgoztak a felújításon. Munkájukkal járultak hozzá ahhoz, hogy a Helyreállító Egyesület minél előbb irodával, szolgálati lakással és vendégszobával rendelkezve, kényelmesebb körülmények között működhessen. Az emberek minden reggel közös imával kezdték a napot, Isten segítségét kérve a munkához. Ebéddel, teával, kávéval, frissítővel mi láttuk el őket, így amikor nem a kertben dolgoztam, akkor a konyhában serénykedhettem.

Emellett az egyesület gyermek-és tinédzserprogramjában dolgoztunk négy különböző roma faluban, így időnk egy része utazással telt.

A három hét leteltével egy közös kiértékelésen vettünk részt, ahol irányított kérdések segítségével egyenként végiggondolhattuk, milyen fejlődésen mentünk át az elmúlt másfél hónap során, amikor a gyakorlatban alkalmaztuk mindazt, amit a három hónap elméleti képzésén tanultunk. Külön-külön mindnyájan összeszedtük a gondolatainkat, aztán közösen megbeszéltük, kiértékeltük ezt a másfél hónapot.

Érdekes volt hallani, mit tanultak a többiek ez alatt az idő alatt. Érdekes volt számot adnom önmagamnak és társaimnak, mit tanultam én ebben a három hónapban. Mindannyian más tapasztalatokkal, más háttérrel, más karakterrel rendelkezünk, mindenki mást tanult meg, miközben ugyanazokat az élményeket éltük át.

Számomra nem volt könnyű, hogy teljesen román nyelvterületen mozogtunk. Románul imádkoztak, dicsőítettek és beszélgettek egymással az emberek. Az én közegem a kommunikáció, és itt egyáltalán nem gyakorolhattam. Örültem, ha találtam egy-két angolul beszélő embert. Meg kellett tanulnom úgy kommunikálni – és főleg a gyerekekkel -, hogy nem beszélem a nyelvüket.

Ezen kívül az elmúlt 8 hétben megerősödött bennem az az érzés, hogy az én helyem Magyarországon van. Isten arra hív, hogy a megfelelő tudással, tapasztalatokkal felvértezve visszatérjek hazámba, és ott segítsek megérteni az embereknek, hogyan tudják megváltoztatni, jobbá tenni életüket azzal, ha elfogadják azt az önzetlen, feltétlen nélküli szeretetet, amit egyedül Krisztus tud nyújtani nekik.

De a legfontosabb dolog, amit itt végre megtanultam, hogy vállaljam magam. Merjek kiállni önmagamért, merjem elmondani a véleményemet, legyen bennem tartás, legyen bennem önbizalom. Nem az a fontos, hogy mindig mindenki szeressen. Nem az a fontos, hogy annyira alkalmazkodjak mindig minden körülményhez, mindig mindenkihez, hogy közben teljesen feladom önmagam.

„Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek?  Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Galatákhoz 1,10)

1.       Végre megértettem a leckét. A leckét, amit Isten évtizedek óta tanított nekem, de én nem voltam jó tanítvány. Nem értettem, miért szembesülök MINDIG UGYANAZOKKAL a nehézségekkel, és miért bukom el mindig. Nem tudtam, mit kellene másképp csinálnom ahhoz, hogy végre győztesen kerüljek ki az önmagammal vívott harcokból. Futottam ugyanazokat a köröket, körbe-körbe jártam, ahogy 40 évig Izrael, és más-más szituációkban ugyan, de mindig ugyanazokat a problémákat kaptam. Isten azonban fantasztikus tanítómester. Addig „nem megy tovább az anyaggal” (micsoda tanári kifejezés), amíg teljesen meg nem értettük, amíg nem tudjuk tökéletesen alkalmazni az életünkben.

LÉGY ÖNMAGAD!

„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarta, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”(Rómaiakhoz 12,2)

Isten a saját képmására teremtett, és gyönyörködik bennem. Úgy szeret, ahogy vagyok. Olyannak szeret, amilyen vagyok. De mivel szerető Atya, szeretné azt is, ha fejlődnék, jobb ember lennék, ezért folyton tanít.

MINDIG, MINDEN SZITUÁCIÓVAL TANÍT. És főleg a nehézségekkel. Ezért volt jó, hogy kicsit kimozdultam a saját komfortzónámból, és olyan nehézségekkel találtam szembe magam, mint eddig még soha. És végre megértettem a leckét…..

Most már csak abban bízom, hogy a következő alkalommal ALKALMAZNI is fogom tudni a megértetteket.

Nagyon hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért, az új felismerésekért! 
Hálás vagyok a jó természetért, az optimista gondolkodásért, ami szintén Isten ajándéka. 
Hálás vagyok, hogy tudok örülni minden kis apróságnak, hogy képes vagyok kitartóan küzdeni a célomért, és soha nem adom fel!!!

Köszönöm Uram! 
Tudom, hogy mindaz, aki vagyok, mindaz, amim van, mindaz, amire képes vagyok, Isten ajándéka, amit azért kaptam, hogy megvalósítsam szándékait a világban- magamon keresztül.

A 4,5 hónapos erdélyi tartózkodásom, tanulásom egy kis ünnepéllyel fejeződött be. Megkaptam az iskola elvégzését igazoló papírt, ami feljogosít arra, hogy tovább folytassam tanulmányaimat a Nemzetek Egyetemén. 
Először szeretném elvégezni a 9 hónapos bibliaiskolát Svájcban, hogy behatóbban megismerjem a Bibliát, de további terveim is vannak. De mindig csak egy lépést előre! És az elsőt már megtettem....

A nemzetközi, többgenerációs csapat legfiatalabb tagjával együtt, elsőként fejeztem be az iskolát. 
És végre, én is kaptam végzős sapkát a fejemre!!! Nekem ilyen még sosem volt, és mindig szerettem volna...