Újra Erdélyben!

Konstancát is hátunk mögött hagytuk, és az utolsó három hétre visszatértünk Erdélybe, hogy együtt dolgozzunk a YWAM Helyreállító Egyesületével.

Az egyesület célja:
1.) Segíteni a családokat, az egyedülálló anyákat, a csonka családban élő gyerekeket a társadalomba való beilleszkedésben.
2.) A hátrányos helyzetű családban élő gyermekek és fiatalok tanulmányainak, személyes fejlődésének támogatása.
3.) Küzdelem a roma diszkrimináció ellen, segíteni a roma közösségeknek a szegénységből való kitörésben
4.) Nemzeti és nemzetközi kapcsolatok építése az egyesület céljainak elérése érdekében
5.) A keresztény értékek és világnézet kifejlesztése a roma közössségekben

Tevékenységek:
1.) Tanácsadás és gyakorlati tanítás a társadalomból kirekesztett családoknak és egyéneknek. Megerősíteni, képessé tenni őket arra, hogy egészséges életvitelt éljenek.
2.) Táborok szervezése hátrányos helyzetű gyermekeknek, fiataloknak, családoknak. Heti rendszerességgel segítség a tanulásban, gyermek-és tinédzserprogramok szervezése a kis falvakban élőknek.
3.) Személyes gondozás és tanácsadás
4.) Segítség azoknak, akik nem tudják képviselni saját érdekeiket
5.) Házépítési program a szükségben élő családok számára


Azonnal az események közepébe csöppentünk, ugyanis az egyik roma faluban, Copsa Mareban az elmúlt hetek esőzései következtében összedőlt egy család háza. Az alap nélküli vályogház közvetlenül a domb aljában állt, és a leömlő víz szó szerint elmosta az építményt. A család egy összetákolt kalyibában húzta meg magát, a kevéske bútor az udvaron ázik a szemétdomb mellett.
Az egyesület azonnal támogatókat keresett. A jórészt norvég családok által felajánlott pénzből építőanyagot vettek, és néhány ember elkezdte az új - már betonalapú téglaház - építését.
Amikor mi megérkeztünk, már állt a falak egy része, és egy újabb adag tégla érkezett. Azonban akkora volt a sár, hogy sem ló, sem gép nem bírta felvinni a téglát a dombra, így szükség volt az emberi erőre. Kézben vittük fel a rengeteg téglát, közben kétszer bőrig áztunk a hirtelen jött esőben, aztán meg csak dagasztottuk a sarat, de estére álltak a falak!

A következő napok minden délutánján egy másik roma falu, Seleus iskolájában segítettünk a gyerekeknek a leckeírásban. A tanulás előtt minden kisdiák kapott egy szelet májkrémes és egy szelet lekváros kenyeret, ez is az egyesület segítsége a szülőknek. Sok gyereknek ez volt az ebédje...
Mivel nem beszélem a nyelvüket, elég nagy kihívás volt a leckeírás. Szerencsére első nap az első osztályosokhoz kerültem, akik az 1-es és a 2-es szám leírását tanulták. Ezekből kellett 5-5 sort írni. Nem volt könnyű, de megbirkóztunk a feladattal.

Közben szinte együtt éltünk a falu roma lakóival. A házakba nincs bevezetve a víz, a budi jobb esetben az udvaron, rosszabb esetben az utca túlsó felén áll. A főzés azzal kezdődik, hogy vizet hozunk a kútról, aztán fát vágunk (mert nincs előre összevágva), begyújtunk a spartheltbe, megvárjuk, amíg tüzesen izzik  a platni, és hozzákezdünk. Étkezés végén persze vizet kell melegíteni a mosogatáshoz. A víz nagy kincs, spórolunk vele, nem kell folyton kezet mosni. Van egy közös lavór, abban meghatározhatatlan színű víz, és a nap folyamán -aki nagyon szükségét érzi a kézmosásnak - abban kezet moshat. Az asszonyok az udvaron - már nem fa teknőben, hanem műanyag kis kádban - kézzel mosnak, kefével sikálják a ruhát. Sok házban villany sincs.

Az egykori szász falu, Copsa Mare ma teljesen  roma település. A forradalom utáni időkben a szászok tömegesen költöztek Németországba, ma mindössze két német anyanyelvű család él itt. Noha a falu mindössze 2 km-re fekszik a világörökség részeként számon tartott Biertantól, és a táj, a természet páratlan szépségű, a turizmusban rejlő lehetőségeket az itt élők egyelőre nem tudják kihasználni.


A biertani erődtemplomról már júliusban írtam, amikor az amerikai Dean Shermannal ott jártam. Copsa Mareban szintén van egy erődtemplom, és bár közel sem olyan állapotú, mint a biertani, de hangulata magával ragadó.

http://www.youtube.com/watch?v=mn539L5eZKs

A templomot már régóta nem használja senki, nagy szerencsém volt, hogy nyitva találtam. Az idő pusztítása mindenhol látszott, mégis volt valami fenséges az ódon épületben. A toronyba felmenni kicsit veszélyesnek tűnt a korhadó lépcsők és a hiányos korlátok miatt, de nem tudtam ellenállni, és nem bántam meg.

A főhajó és az oltár még egész jó állapotú - legalábbis messziről nézve.
















A lőrésszerű ablakokon  át csak kevés fény vetődött a félhomályos lépcsősorra.














A toronyban a nagy és a kis harang, fejem felett pedig a fa vázszerkezet kápráztatott el. Sehol egy fémszeg! Mindenhol fa illesztések!











A toronyból elém tárult az egész falu képe!










Vasárnap hálaadó istentisztelet volt a gyülekezetben. Az emberek eljöttek, hogy énekszóval, hangos imával kifejezzék hálájukat Istennek a jó termésért, a sikeres betakarításért. A gyerekeknek egy rövid színdarabot tanítottunk be, amelyben a zöldségek "beszélnek" arról, milyen módon szereznek örömet az embereknek.
A tinédzsercsoport énekekkel készült, mi pedig több tálca sütőtök sütivel, kávéval, üdítővel vendégeltük meg az embereket. Eljött az a - nem hívő - család is, akinek a házát a hívők építik kalákában, önzetlenül segítve a bajba jutottakat.

Énekeltünk, énekeltünk, rengeteget énekeltünk!
Nagyon jó volt a hangulat, az emberek szinte alig akartak hazamenni.